„Bölcsődés koromból is emlékszem apró foszlányokra. Nagyon szerettem azt a környezetet, ahol felnőttem – beleértve a bölcsődét, óvodát, iskolákat -, úgyhogy hála Istennek, nekem csupa jó emlékem van – szeretet vett körül. Szerintem, ha az embert nagyon sok szeretet éri gyerekkorában, akkor utána mindig keresni fogja azt a környezetet, ahol jól érezheti magát.
Szerencsém volt, mert a társaim között is jól éreztem magam – velük is jól kijöttem. Kedveltek a tanáraim is, az óvónéni – aki éppen volt -, hála Istennek mindig nagyon kényelmesen éreztem magam abban a közegben, ahol voltam.
Már akkor is nagyon érdekelt, ha a figyelem energiája rám hárul – szerettem produkálni magam. Ha volt valamilyen lehetőség – verset mondhatott az ember, vagy valamilyen kis produkcióval készülhetett, énekelhetett -, akkor azt mindig egy jó lehetőségnek tartottam.
Ha nem volt lehetőség, akkor megteremtetted?
Még ilyen is volt. Általános iskola felső tagozatában volt, amikor nekem nagyon megtetszettek különböző bűvésztrükkök, amit innen-onnan láttam, és elkezdtem úgy foglalkozni vele, hogy hétről-hétre valami újdonsággal mindig készültem, és az iskolatársaimat megleptem vele. Kialakult egy kis kör, akik mindig várták, hogy valami új dologgal meglepjem őket, annyira, hogy már ők is elkezdtek bűvészkedni – egész kis trend alakult ki a suliban.
Meghatározó emlékkép?
11 éves voltam, amikor megismertem a Europe együttest. Annyira megtetszett a lemezük – amit megkaptam -, hogy bennem akkor fogalmazódott meg, hogy én biztos, hogy a zenével akarok foglalkozni. Olyan erős volt ez az impulzus, hogy ebben meg sem rendültem.”
Rostás Árpád:
„Karácsony volt, nagyon hideg, 4 éves voltam, és vártam Anyukámat. Jött egy néni – azt hittem, hogy Ő az én Anyukám -, futottam felé felemelt kézzel, és mondta, hogy ő nem az én anyukám – ő egy nevelőtanár. Mindig vártam Anyukámat – kiültem, rajzoltam, és azon gondolkoztam, hogy mi lesz velem, amikor nagy leszek. Akkor elhatároztam, hogy ha valamit csinálni fogok, akkor azt tisztességesen, becsületesen, és alázatosan fogom csinálni. Asztalos lettem.
Mindenre szívesen emlékszel?
Tulajdonképpen igen. Amikor kollégista voltam, és nem volt hová mennem hétvégén, vagy amikor ünnepnapok voltak, akkor az szomorú volt, de rengeteg könyvet olvastam. Most jövök rá utólag, hogy érdemes volt akkor tanulnom.
A szüleiddel elkerültétek egymást…
Ez egy nagyon jó megfogalmazás. Amikor én megszülettem, engem bent hagytak a kórházban. Szegények voltak, és nem tudtak volna eltartani. Én nem haragszom a szüleimre, sőt büszke vagyok rá, hogy így szakmát tanultam, gyerekek között nevelkedtem – ha ez nem így történik, nekem nincsen szakmám.”
Lajsz András:
„A legelső emlékképem az, hogy fogtam Édesanyámnak az ujját, és ő kicserélte egy kulcsra. Fogtam a kulcsot tovább, és amikor felnéztem, valami nem stimmelt, láttam, hogy elengedte a kezem, és a kulcsot fogom tovább – azonnal leültem a földre.
Az első labdám egy olyan zokniból volt, amit a nagymama nem tudott megstoppolni – újságpapírt bevizeztünk, összegyűrtük, beletettük. Aztán arra is emlékszem, amikor esett az eső, akkor a fának a háncsát levágtuk – abból csináltunk hajó formát -, és a cirokseprűnek a szálait vettük ki – az volt az árbocrúd -, és papírból csináltunk vitorlát.
Boldog gyermekkorom volt, nincs semmi olyan, ami beárnyékolja. Biztos volt olyan, ami nem tetszett, de ami drasztikus nyomot hagyott volna, olyan nem jut eszembe. Általában szerintem ez a normális, ha a negatív dolgok is, egy idő után megszépülnek. Én úgy vagyok vele, hogy ha esik az eső, akkor is eszembe jut, hogy a felhők fölött mindig süt a nap – és ez annyira jó. Nem is szabad úgy neki indulni, hogy nem süt a nap – mindig sütnie kell.”
A teljes beszélgetés a Sztárportré rádióműsorban meghallgatható:
