„Szoros kapcsolatom volt a nagyszüleimmel. Édesapám szülei vidéken éltek, és háziállatokat tartottak – előttem van a kép, hogy a bátyámat a disznó, amin megpróbált lovagolni, hogyan vetette le. Emlékszem, Nagyapám kis kocsin tolt ki minket az erdőbe gombát szedni. Ügyes ember volt, nekem például babakocsit faragott. Voltak kutyák, macskák, tehén – amit a Nagymamámmal mentem megfejni. Nagyon erőteljesen reagálok a mai napig az illatokra – az erdőnek, a gombának, a Nagyapámnak, a falusi háznak, az állatoknak az illata – ezek mind megmaradnak.Van olyan emlék, amit legszívesebben kitörölnél?
Nem, én tulajdonképpen szeretem a szomorúságaimat, és a bánatokat is, mert ettől vagyunk emberek – az esetlenségeinkkel, a fájdalmainkkal, a csalódottságainkkal. Ettől kapok olyan élményeket, amiktől azt hiszem, hogy hitelesen tudok játszani a színpadon – ha kell, sírni is, és bánatot kifejezni. Vannak olyan emlékek, amik borzasztóan rosszak a mai napig: Amikor ellopták a fuvolámat, amikor elvesztettem a Nagyapáimat, amikor váltam – és ott 
álltam az ügyvédnő előtt, sorolta az életemet. Mikor megkérdezték, hogy biztos vagyok-e abban, hogy ez nem rendbe hozható, akkor
azt kellett mondani, hogy nem rendbe hozható. Vannak nagyon szomorú, és bánatos dolgok az ember múltjában, de ezzel teljes a dolog, ezekkel meg kell tanulni együtt élni. Márai mondja: Milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül.
Amikor a legmélyebb ponton vagy, és teljes az elkeseredés, és tanácstalanság, abból is van kiút – kell, hogy legyen. Ebben reménykedem, és úgymond ez az életfilozófiám, hogy az ember olyan pofonokat, feladatokat kap, amiket meg tud oldani.”
Tóth Kristóf (KRSA):
„Igazából nagyon nehéz megállapítani, hogy a régi, gyerekkori emlékek, valóban emlékek-e, vagy annyiszor mesélték a szülők, hogy az ember már azt hiszi, hogy emlékszik erre. Ami már tuti, hogy a saját emlékem, az ahhoz kapcsolódik, amikor a húgom megszületett – akkor már 3 éves voltam. Sétáltunk Apukámmal – akkor még nem volt mobiltelefon -, és egy telefonfülkéből felhívtuk a kórházat – mondták, hogy megindult a szülés. Emlékszem, hogy Apukám felkapott, és rohantunk be a kórházba.
Alapvetően szerencsés gyerekkorom volt. Nyilván az iskolai stressz meg volt: Volt az általános iskolában egy Gyuri bácsi – a földrajz tanár -, aki kifejezetten szigorú volt. Ámbár, miután szerelembe esett Gabi nénivel – az angol tanárral -, onnantól kezdve kenyérre lehetett kenni. Egyszer véletlenül tanítás után az egyik terembe benyitottam, és ott ültek kézen fogva – ezután hetekig rettegtem, hogy biztosan én fogok felelni, de nem történt semmi.
Az egyik meghatározó emlék, amikor szimfonikus zenekarral először próbáltunk – óriási élmény volt. Amúgy is sok zenekari taggal rendelkezik a PASO – hiszen 11-en vagyunk -, de amikor közel 60 fős a színpadi zenészek létszáma, az egészen más, pláne mivel komoly zenészek.”
A teljes riport összesen 21 helyi rádióban hallható! –
