Otthonok és Kertek

„Ha nem szereted a lábnyomokat az arcodon, miért fekszel a padlón?”

Avagy hogyan kerül a víziló a nappaliba és hogyan válhat az életet szimbolizáló pillangóvá?

Ez a beszélgetés egyrészt egy sorsfordító könyvcsomagról szól, amely megmutatja a szeretethiányból eredő fájdalmakból, traumákból való gyógyulás útját, valamint két érintett ember: a könyv fordítójának Piispanen Katinak és Pataki Bea önismereti terapeutának, addiktológus természetgyógyász beszélgetése az életről, szeretetről, a gyermekkorról és a gyógyulás, jóllét lehetőségeiről.

Pataki Bea: Mi az, ami téged közel húzott Tommy Hellsten pszichiáter, író munkásságához? Miért pont az ő könyvei?

Piispanen Kati: Az egyik könyvet, Az élet gyermekét, véletlenül találtam meg itt nálunk egy karácsony előtti takarítás közben. Kerestem a tulajdonosát, de egyszerűen senki nem jelentkezett. Mintha egyenesen az égből pottyant volna ide ez a könyv. Ahogy a kezembe vettem és megfordítottam, a hátsó borítón volt egy mondat: „Ha nem szereted a lábnyomokat az arcodon, akkor miért fekszel a padlón?”. Megérintett és megdöbbentett ez a végtelen egyszerű igazság, ami gyakorlatilag az ember szeme előtt van az életében szinte folyamatosan, és mégsem tudatosítjuk ezt magunkban. Így hát azonnal elkezdtem olvasni ezt a könyvet, és olvastam, amennyire csak tudtam… Mondanám, hogy folyamatosan, de ez nem igaz, mert egy ilyen jellegű könyvet nem úgy olvas az ember, mint egy szépirodalmi könyvet, vagy novellát. Itt igenis meg kellett állni, meghatódni, akár kisírni magát az embernek, elgondolkodni a saját életén, a saját helyzetén. Voltak bizony nagyon kemény részek benne, ahol meg kellett állnom és egyszerűen kicsit mást csinálnom, annyira felkavaró és egyben felszabadító volt.

A könyvek alapgondolata: „Az együttfüggés olyan betegség vagy betegségszerű állapot, amely akkor alakul ki, amikor az ember egy nagyon erőteljes jelendég közelében él, és ezt a jelenséget nem tudja saját személyiségen belül feldolgozni, hanem alkalmazkodik annak létéhez.”

És mivel nem tudja feldolgozni, például egy gyermek, hogy valaki a családban erőszakoskodik vele, csak kénytelen együttélni ezzel a helyzettel, ez az erőteljes jelenség „beleköltözik”, egyfajta mindent kitöltő és uraló állapottá alakul, ami szintén elég erőteljes, mint az első könyv címének választott víziló is. Így kerül a víziló a nappaliba. S bár betölt mindent jelenlétével, mégis, mivel a függés általában a tabu a családban és még sajnos társadalmi szinten is, így láthatatlan, de ott van és elnyom mindent, ami jó. A hím vízilóvak sajátos szokása, hogy vizeletüket és ürüléküket szétfröcsögve jelölik meg területüket. Mint a függők, akik függésének szétfröcsögött nyomait környezetük minden tagja kénytelen viselni, mindaddig, amíg fel nem ismeri a vízilovat és ki nem tud szállni ebből a testet-lelket-szellemet megbetegítő környezetből. Amint megtalálja belső énjét ezen utazás során, jó esélye van meggyógyulni és felépíteni új énjét, ami már egy szárnyaló pillangóra hasonlít a víziló helyett.

P. B.: Engedd meg, hogy reflektáljak erre. Én annak az ürügyén is beszélgetek most veled, hogy engem ért a megtiszteltetés. hogy megírhattam e könyv magyar fordításának az előszavát. Önismereti szakemberként egyéni konzultációkat, és kis csoportos programokat, tanfolyamokat is tartok és mondjuk úgy, hogy eléggé kivagyok bélelve egyrészt gyakorlati tapasztalattal mindkét oldalról tehát mind kliens, felhasználó, mind pedig szakember oldalról, és azt kell, hogy mondjam, hogy ez a két könyv teljesen megváltoztatta a látásmódomat, a világképemet mind a magánéletben mind pedig szakmailag. Az első kötet, amelyet fordítottál A víziló a nappaliban c. könyv volt, melynek ez, Az élet gyermeke a második része. Míg az első kötet a traumák felismeréséről szól, és azok hatásairól a személyiségünkre, Az élet gyermeke című könyv viszont már a megoldást, a kiutat kínálja. Ezek a könyvek egy teljesen új munkamodellt, egy új és virágzó látásmódot adtak nekem. S ugyanez volt az élményem nekem is, amit te is említettél, hogy valóban, ez nem egy lányregény. Nem lehet csak úgy „ledarálni”, túl lenni rajta. Olvasás közben eszünkbe jut egy csomó élmény, helyzet, akár azok is, amelyeket már rég elfelejtettünk. Nagyon mély és intenzív érzéseket élhetünk át. Számomra is több idő kellett ahhoz, hogy megérkezzen a könyv mondanivalója, hogy átszűrődjön rajtam az a sok magvas, értékes gondolat, magával rántva bennem azt a rengeteg emléket és érzést. Van egy szinte már közhellyé vált mondás, hogy néha azért kell megállnunk, hogy a lelkünk utolérjen. Pont ezt éreztem a könyv(ek) olvasása közben, hogy lehet, hogy az agyam, a szemem vagy az elmém képes lett volna gyorsabban olvasni, de szinte fájtak a sorok, a mondatok. Meg kellett állnom, hogy megengedjem magamnak, hogy megérkezzenek, szinte „csattanjanak” azok a mondatok. Fantasztikus volt.

P.K.: Igen. Az élet gyermeke A víziló a nappaliban című könyvnek a folytatása. Én ugye fordítva olvastam, mert így kerültek a kezembe. De így is tökéletesen érthetőek voltak. Ezek a könyvek több mint 30 éve íródtak és az eltelt idő alatt gyakorlatilag semmit nem veszítettek a mondanivalójuk aktualitásából. Sőt, inkább azt mondhatom, hogy vannak részei, melyek aktuálisabbak, mint valaha, mert amikor ezek a könyvek íródtak még nem léteztek a technikai függőségek, a közösségi média, vagy az okostelefonok, tabletek, és ezek a függőségek már néha jobban és többeknek a mindennapok része, mint bármilyen más eddig megismert függőség.

Amikor a könyvek megjelentek és pszichológus csoportokban értékelték őket, nagyon pozitív visszajelzéseket kapott több okból. Egyrészt szinte nincs olyan ember, akit ne érintene konkrétan valamely függőség (alkohol, drog, munkafüggőség, rendmánia, étkezéssel kapcsolatos problémák stb.) vagy mint érintett, vagy mint hozzátartozó; másrészt én akárkit megkérdeztem a társfüggőségről, vagy annak jelentéséről, amiről ezek a könyvek szólnak, senki nem tudta és értette jól ennek a jelenségnek a lényegét, kivéve a szakembereket, akik ezt tanulták.  A társfüggőség alatt a többség a társTÓL való függést érti, holott szakmai szempontból társ a függésBEN a jelentése. Az együttfüggés szót én találtam ki a fordítás során, ezt sokkal kifejezőbbnek és egyértelműnek éreztem. Ezt használtam a fordítás során még akkor is, amikor a szakmai lektor jelezte, hogy ez így nem szabályos, nem szokványos. Azonban azt hiszem, hogy aki olyan helyzetben van, hogy egy „erőteljes jelenség”, egy függőség, vagy függés van a környezetében, az sem egy szabályos helyzet. Úgy éreztem, hogy ezt hogy ezt az új szót, ezt az új fogalmat bevezethetem, és megengedhetem magamnak ebben a környezetben azért, hogy a könyv mondanivalója érthetőbb legyen mindenki számára, akinek szüksége van segítségre.

P. B.: Szerintem nagyon gazdagító, amit mondasz. Én addiktológus természetgyógyász vagyok, engem nagyon foglalkoztat a kényszerű cselekvés lélektana. (www.gyogyitopillanatok.hu; https://www.facebook.com/gyogyitopillanatok Közel egy évtizede kutatom és körvonalazom a viselkedés, a szokások és az életminőség, a testi tünetek, az önismeret, az önszeretet és az öngyógyítás közötti összefüggések törvényszerűségeit, ezekben a témákban tartok előadásokat országszerte.

Szeretem és igyekszem szakmai tapasztalataimat egyszerűen, humorral fűszerezve, gyakorlatiasan – néha kendőzetlenül őszintén – összefoglalni, új definíciókat alkotni; bizonyos témákat – függőség, énkép-testkép, önismeret és gyógyulás – átkeretezni, újrafogalmazni.

A legnagyobb felismerésem és tapasztalatom a két könyv kapcsán az, hogy az együttfüggés minden olyan esetben, jelenség, személy közelében élve kialakul és igaz lesz, ami nem feltétlenül egy függőség (pl. alkohol), hanem rengeteg más helyzet esetén is.  Pl. az én nagyapám is hazatérve a világháború után a frontról érzelmileg kiürült, megváltozott. Én csak arra emlékszem, – mert a nagyszüleimmel nőttem fel, számomra nagyapám egyfajta apafigura volt – hogy olyan volt a közelében lenni érzelmileg, mintha a semmibe markolnék. Nagyon igyekeztem „jó kislány” lenni, megfelelni számára, de hasztalan volt. Sokszor hetekig nem szólt hozzám, átnézett rajtam, csenddel vert, mintha nem is léteznék. Maradva a gyermekkornál, az együttfüggés kialakulhat tehát minden olyan helyzetben, személyek közelében, ahol a gyermek nem tud biztonságosan kötődni, illetve elnyomják, kritizálják, érzelmileg elérhetetlenek a szerettei, gondviselői, tanárai, edzői. Erre már létezik egy definíció: a mentális sérülékenység, hogy ne a mérgező, diszfunkcionális vagy nárcisztikus jelzőket használjak.  Engem nagyon meglepett az író példája a könyvében, hogy kiterjesztette az együttfüggés definícióját arra is, hogy például a finnek ott élnek egy nagyhatalom, Oroszország közvetlen közelében. Így az együtt függést a nemzeti identitás részeként értelmezi. Ez számomra egy nagyon kreatív és széleslátókörű megközelítés volt.  És még egy zárógondolat. Ahogy te a Hellsten könyveket, én Ross Rosenberg: Emberi mágnes szindróma – Miért szeretjük azokat, akik bántanak minket? c. a könyvet lektoráltam szakmailag, és alkottam meg Soós Aliz kollégámmal a könyvben szereplő új definíciók, kifejezések magyar nyelvű megfelelőjét. Ugyanúgy, ahogy te meséltél az együttfüggés szó megalkotásáról.  Rosenberg a társfüggőséget krónikus önszeretethiányként említi, egy egész modellt és gyógyulási folyamatot ír le. A társfüggőség, vagy krónikus önszeretethiány az, amikor az emberrel életvitelszerűen nem bánnak jól, szenved, de mégis marad, tűr, kitart. Sokan ezt altruizmusnak, hűségnek, kitartásnak, teherbírásnak definiálják, ám Rosenberg nyomán (is) tudhatjuk, hogy ez nem más, mint önszabotázs, önpusztítás csillámpapírba csomagolva.

P.K.: Krónikus önszeretethiány. Örülök, hogy felhoztad ezt a példát, mert A víziló a nappaliban című könyvben pontosan említi Hellsten azokat az embereket, akik visszatértek a frontról, és bár eltérő fizikai kondícióban érkeztek haza, a fő probléma azonban inkább a lelki trauma volt, amit kénytelenek voltak átélni.  Ez az az erőteljes jelenség, amire az író is utalt. Ezt említetted Te is a nagypapáddal kapcsolatban. A ko-dependens szó jelentése eredetileg társ a függőségben, a függő társa. Az alkoholista szülők gyermekeinél vették észre, hogy felnőtt korukra kialakulnak náluk olyan túlélési mechanizmusok, amit még akkor is gyakorolnak, a személyiségük részévé válik, amikor már nem lenne szükség rá, a személyiségük részévé válik. Vegyük azt a példát, hogy egy alkoholista szülő felnőtt gyermeke már teljesen normális családi életet él, nincs függő a környezetében, de benne változatlanul megvannak ezek a túlélési mechanizmusok. Így ha esetleg történik valami, akkor azonnal pánikba esik, szorong. Lehet, hogy evési vagy párkapcsolati zavari vannak. Mondjuk ezt te jobban el tudnád mondani, hogy milyen tünetekkel jár ez együtt, de eredetileg ezeken az embereken fedezték föl először az együttfüggést, mint jelenséget. De most már érthetővé válik, hogy ezt a fogalmat innentől kezdve bármilyen olyan gyermekre, vagy már felnőtt emberre vonatkoztathatjuk, aki gyerekkorában egy ilyen erőteljes jelenség mellett nőtt fel.  Legyen az egy erőszakos anya vagy alkoholista apa, egy hadifogolytáborból megérkezett nagypapa, vagy bármi hasonló.  Biztos sokan vannak, akik majd olvassák e sorokat, és akikben megjelennek majd különböző erőteljes jelenségre való emlékezéseik. Nyilvánvaló, hogy ezt nem tudja, főleg egy gyerek nem tudja a saját személyiségén belül feldolgozni. Ráadásul nincsenek szavai arra, hogy ki tudja fejezni az érzéseit. Így hát egyszerűen csak elszenvedi az őt ért hatásokat. Azt, hogy a szülei bántalmazzák akár verbálisan, akár fizikálisan.  Megütik többször, vagy csúnyán beszélnek vele, róla. De az elhanyagolását is ide hozhatjuk.  Egy gyermek nem tudja összehívni a családi kupaktanácsot, hogy „na akkor most beszéljük meg, hogy ez meg ez hogy van, ezt és ezt hogyan lehetne megoldani vagy feloldani”. A szomorú helyzetét ő nem tudja elmondani, hogy például mit kezdjen azzal, hogy az apja időnként. Amikor csak spicces, akkor jól lehet vele játszani, nevetgélnek együtt. Ám amikor viszont többet ivott, már nem spicces, hanem konkrétan részeg és el kell dugni előle a baltát, a konyhakést, be kell zárni a kamraajtót.  Ez még egy felnőttet is megvisel, nemhogy egy gyermeket. Ő nem tudja ezt feldolgozni, hiszen szívében, a lelkében megsérül, elvész egy teljes világ. A kisgyerekeknek a szülők jelentik a világot. És ha nincs benne, vagy megtörik az ősbizalom a világ iránt, azaz jelen esetben ugye a szülők iránt, akkor hogyan tudna kialakulni ez a bizalom később- mikor már kitágul ez a világ – az óvodában, az iskolában, vagy később felnőttként. Benne még mindig az ősbizalmatlanság munkálkodik.

P.B.: igen. Pontosan. Én ezt a gipsz példájával szoktam szemléltetni. A kötőanyag vagy gipsz, ami ha még nem szilárdult meg, akkor még formálható, akár más öntőformába is áttehetjük. Mindannyiunknak a személyisége abban a közegben alakult ki ahol felnőttünk. Ez az öntőforma. Azt mondják a személyiségfejlődésről szóló könyvekben, hogy a személyiségünk 18 éves kor körül szilárdul meg. Az együttfüggés miatt a személyiség olyan – ahogy te mondtad – túlélési mechanizmusokkal vezérelve szilárdul meg, amelyet később már nagyon nehéz felismerni, fölülírni.  A munkámban látom, hogy a klienseim számára sokszor borzasztó nehéz felismerni, elismerni, körvonalazni ezeket a túlélési mechanizmusokat, stratégiákat, nemhogy megváltoztatni. Mégpedig azért, mert ezek az eszközök biztosították a túlélést, és már az identitás részévé váltak. Nem eszközökként szerepelnek az érintettek élményvilágában, hanem így: ez vagyok én. Én ilyen vagyok.  Ez tetszett nekem a legjobban Hellsten két könyvében, hogy az elsőben körülírja a témát, edukál, így az ember azonnal felismeri a leírt tulajdonságokat önmagában és a környezetében. Majd a második könyvben, Az élet gyermekében pedig konkrét megoldásokat kínál.  Az író gyakran említ olyan hétköznapi, egyszerű, de mégis megkerülhetetlen témákat, mint például a bizalom is. Arról, hogy hogyan váljunk képessé önmagunkban bízni, az életben bízni, vagy akár az emberi kapcsolatainkat valódi bizalomra építeni. Nagyon tetszett, hogy Hellsten – ahogy én hívom – spirituális pszichológiát tanít nekünk. Nem vallást, de nem is száraz pszichológiát ad át, hanem valahogy ötvözi a hitet, és nem a vallást, a hitet, ezt az eredendő spiritualitást a pszichológiával.  És emiatt számomra ez elképesztően hasznos és használható volt. Olyan egyszerű hétköznapi példákat olvashatunk a könyvben, hogy az ember át tudja gondolni a leírtakat, és azonnal át tudja ültetni a gyakorlatba, a saját helyzetére.

P.K.: Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam a könyvekkel kapcsolatban, hogy milyen sokaknak segített. Mert valljuk be, hogy nagyon sokunknak segítségre van szüksége, és nem is tudom, hogy ezekkel a dolgokkal meg kell-e, meg lehet-e küzdeni egyedül? És ráadásul nem csak a történéseket, hanem a meg nem történt dolgokat, a hiányokat is fel kell dolgoznunk. Például azt, hogy nem kaptuk meg azt a szeretetet, ami alapvetően, eredendően járt volna egy gyereknek csak azért, mert van, azért, mert megszületett –feltétel nélkül. Nincs teljesítményhez, külsőségekhez kötve.

P.B.: Nagyon fontosnak és értékesnek tartom ezt a kérdést, amit most föltettél, kifejtettél. Az emberi élet önmagában érték. Nem ezért vagy azért. Sokan szenvednek attól, anélkül, hogy tudnának róla: azt gondolják, csak akkor értékesek, ha valamit letesznek az asztalra. Ráadásul a legtöbb ember, akivel én találkoztam és alkoholfüggő szülő mellett nőtt fel, azt mondta, hogy Á, hol van az már!  Mit számít az! Én már túl vagyok rajta! Én már megbocsájtottam, nem haragszom stb.

A legnagyobb problémának ezt látom Magyarországon, hogy rengeteg ember érintett a mentálisan sérülékeny családok okozta sérülések témájában, és nem tud róla. Valahogy így: igen, apám mindig ivott, és akkor ott el kellett dugni a baltát, de hát mit számít az már.  Sokan abban a hiszemben vannak, hogy ezek az események már rég elmúltak, és idejétmúltak, és már túltették magukat ezen. Vagy esetleg már nem akarnak ezekkel a dolgokkal foglalkozni, kár a sárban dagonyázni feleslegesen.  Azonban az érintettek elfelejtik, hogy a traumafeldolgozás nem csak az emlékek felidézése vagy feldolgozása, hanem arra a személyiségre való rálátás, reflexió, ami a traumatizáló közegben alakult ki. S bár a múlt eseményei már nincsenek itt, de az ott formába öntött és megszilárdul személyiség, működésmódok nagyon is itt és most vannak jelen. De a fel nem dolgozott traumák, a szőnyeg alá söpört, elfeledett, vagy ahogy Hellsten is írja a „mélyfagyasztott” érzések még itt vannak, és tudattalanul irányítják az életünket. Most a jelenben határozzák meg és vezérlik testi-lelki egészségünket, emberi kapcsolatainkat, anyagi helyzetünket.

P.K.: Igen. Az írótól is többször megkérdezték, hogy ezek annyira nyilvánvaló dolgok, muszáj erről beszélni? Azért, mert nyilvánvaló, az még nem jelenti azt, hogy meg is van oldva, hogy csúnyán mondjam. Attól azt még meg kell oldani, hogy valami nyilvánvaló. Például Magyarországon gyakorlatilag napjainkban minden negyedik gyerek alkoholista családban nő fel.

P.B.: Igen. Több, mint egymillió alkoholista van Magyarországon, aki már a látókörébe került valamilyen segítő szervezetnek vagy alapítványnak, terápiás központnak. És ez még csak akkor az alkoholizmus és nem beszéltünk a személyiségzavarokról, a mentális sérülékenységről. Tehát tény, hogy gyakorlatilag szinte mindenki érintett valamilyen módon. Most nem arra gondolok, hogy kalapács van a kezünkben és mindent szögnek látunk, hanem körülnézünk, felmérjük az emberek általános mentális és érzelmi állapotát, és ezt látjuk magunk körül.

P.K.: Igen így van. Én mondjuk, ha csak a szüleimre gondolok, akik az ötvenes években nőttek föl, amikor azért nem volt fenékig tejföl az élet. Ők ugye a háború utáni gyerekek voltak. Nekik tudni kellett alkalmazkodni kellett ahhoz a helyzethez, ami akkor volt. Egy erőteljes jelenség, a világháború, a világégés közelében kellett felnőniük. Vagy például a nagymamám szerette volna templomba járatni a fiait, de finoman közölték vele, hogy ez abban, az akkori rendszerben nem ildomos. Nagyi ettől függetlenül még mindig szerette volna úgy nevelni a gyerekeit, ahogy őt is nevelték.

Tehát a mama ugyan ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk kapjanak hitbéli képzést, de ennek egy idő után vége szakadt. Az ÁVH behívta őket, és tanúskodni kellett az egyik hitoktató pap ellen. Ez is egy erőteljes jelenség, akár a kommunizmus, aminek a közelében élni viselkedés- vagy személyiségmódosító hatást vált ki. És akkor még nem beszéltünk a nélkülözésekről, hogy a nagymamámnak a háború után időkben meg kellett oldani, hogy a semmiből teremtsen valami étel minden nap az asztalra.  És az ők, a felmenőink gyakorlatilag ezt tudták továbbadni nekünk. Ugyan mi már fizikailag nem, de érzelmileg nélkülöztünk. A hiányérzetet, amit ők éreztek, azt mi is éreztük. Hellsten is leírja: ami nekünk nincs, azt nem tudjuk továbbadni sem a gyerekeinknek. Tehát ha mi nem kapunk meg valamit és önmagukban nem tudjuk azt megteremteni, akkor nem tudjuk továbbadni sem a következő generációnak. Először magunkat kell meggyógyítani, és szeretni annyira, hogy ezt sugározni tudjuk magunkból és még maradjon annyi, amiből adni is tudunk. Valahol olvastam, és nagyon érdekesnek találtam, hogy csak „az egészségesen önző ember lehet altruista”.  Tehát, ha valaki képes felismeri a saját szükségleteit, csak akkor képes egészségesen reagálni mások szükségleteire is. Hiszen ha az ember csak az áldozati helyzetéből próbál segíteni, azaz mindenkivel jót akar tenni, de ő elmarad, az nem jó. Az nem lehet igazi szeretet, ha ő mindig kimarad. Az a kis edény, amiből ő adna, az egy idő után kiürül.

P.B.: Igen erről beszéltünk korábban, ezt hívjuk krónikusan önszeretethiánynak, egy egyáltalán nem jó értelemben vett önfeláldozó magatartásnak, aminek ez a mértéke már megbetegítő, egészen roncsoló lehet. Mindazoknak ajánljuk ezeket a könyveket, aki szeretetben szeretne élni, és ezt az igazi szeretetet szeretné továbbadni. Aki gondol a következő generációkra, a hozzátartozóira, a gyermekeire. Azok számára íródtak Hellsten könyvei, A víziló a nappaliban és Az élet gyermeke, illetve a korábban említett Ross Rosenberg: Emberi mágnes szindróma c. könyvek, aki nem szeretné azokat az akár generációk óta jelenlévő traumákat vagy ezeknek a hatásait továbbadni. Szerintem ennél szebb a búcsúzást nem is mondhatnánk.

P.K.: Ez így van. Nem véletlenül választottam a könyv egyik fejezetéből az idézetet a hátsó borítóra és annak képi megfelelőjét egy pillangót a könyv borítójára. Mindenkiben ott van ez a felrepülni készülő pillangó, mint az élet szimbóluma. Nem az a lényeg, hogy ez a pillangó hová és milyennek született, hogy ő egy lárva volt, hanem az a fontos, hogy ki tudott teljesedni. Kibújni a bábból, és felszállni. Mindannyiunk megtalálhatja önmagában ezt a pillangót, ami leveti magáról vízilóméretűvé terebélyesedett megbetegedett énjét.

P. B.: Igen. Ezt kívánom búcsúzóul, hogy mindannyiunknak, az Olvasóknak is sikerüljön megtalálniuk magukban ezt a pillangót és szárnyat bontani az életükben. Hellstent idézve: A Fény a sötétségben születik.

Fotó: Ruzicska Nándor

www.egyuttfugges.hu
info@egyuttfugges.hu
www.gyogyitopillanatok.hu

További cikkek hasonló témában

Hozzászólások

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top