Az édesanyja pocakjában lakó magzatot a köldökzsinór köti össze a méhlepénnyel, így a fejlődéséhez szükséges minden tápanyag és oxigén ezen keresztül jut el hozzá. Amikor világra jön, a baba szervezete alkalmazkodik a „kinti” körülményekhez – a köldökzsinórt pedig elvágják.
Születés után még működik
Miután a kisbaba megszületik, ha nem vágják el rögtön a köldökzsinórt, az 10-30 percig még pulzál. Ahogy az eltelt kilenc hónapban, a születés után is oxigéndús vért szállít a mama testéből az újszülött szívének és tüdejének, hogy fokozatosan tudjon hozzászokni ahhoz, hogy ezek után nem az anyától, hanem a levegőből fogja a tüdeje kivonni az oxigént. Mindaddig, amíg le nem áll ez a lüktetés, a köldökzsinór fontos, működő „szerv”, amely azt is biztosítja, hogy a baba agyának, tüdejének és többi szervének vérellátottsága megfelelő legyen. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a pulzálás leállása éppen azt jelzi, hogy a baba vérkeringése optimális, és a tüdők is átálltak a levegő belélegzésére.
Sajnos – mivel a legtöbb kórházban „vészhelyzetként” kezelik a szülést – a legritkább esetben várják meg azt, hogy mindez nyugodtan, a maga ritmusában megtörténjék. A köldökzsinórt felesleges gyorsasággal elvágják rögtön a születés után, mintha bármit is nyernénk ezzel a sietséggel. Pedig épp ellenkezőleg, sokat veszítünk: a természet által szépen, bölcsen megkomponált, gyengéd és fokozatos folyamatot megszakítjuk, és hirtelenné és „elvágólagossá” tesszük.
Ami számomra a legmeglepőbb, az az, hogy a legnagyobb gyorsasággal pont akkor vágják el a köldökzsinórt, amikor arra, illetve a rajta keresztül folyamatosan áramló anyai vérre az újszülöttnek a legnagyobb szüksége lenne: koraszülötteknél, illetve olyan babáknál, akik nehezen haladtak át a csontos szülőcsatornán, és így az oxigénhiány állapota hosszabb-rövidebb ideig esetleg fennállhatott. Ilyen esetekben kifejezetten káros lehet ez a gyakorlat, mert hipovolémiát okozhat, vagyis olyan állapotot, amikor nem jut elég vér a baba szervezetébe, ami megnövelheti az agykárosodás vagy a légzéselégtelenség kockázatát.
Ezt elkerülendő a pici babákat elveszik édesanyjuktól, az intenzív osztályra kerülnek, és infúziót kapnak, ami a babának is, a mamának is további testi-lelki traumákat okozhat. Vagyis értelmetlenül beavatkozunk a természet rendjébe, ami finoman, a testi-lelki közelséget biztosítva, babának, mamának megnyugtatóan engedné végbemenni a folyamatot, és aztán „orvosoljuk” a beavatkozás által okozott „vészhelyzetet” azzal, hogy elszakítjuk az újszülöttet az édesanyjától, és tűket szúrunk az épphogy csak napvilágot látott gyermekbe.
Mindezzel természetesen nem szeretném azt sugallni, hogy ne lennének olyan helyzetek, amikor az orvosi beavatkozás, az újszülött intenzív osztályra vitele vagy az infúzió ne lenne indokolt, de attól tartok, hogy sokkal gyakrabban történik meg, mint ahogy arra valóban szükség lenne. A szülészorvosok azt tanulják, hogy azért kell gyorsan elvágni a köldökzsinórt, nehogy túl sok vér kerüljön a baba szervezetébe. Ez könnyen elkerülhető, ha a baba a mama pocakján van, vagyis egy szinten tartjuk kettőjüket addig, amíg a méhlepény még eljuttatja az utolsó tápláló véradagot, hogy ezzel is segítse, erősítse az újszülöttet. Ha gyenge vagy koraszülött babáról van szó, az orvosi csoport neonatológusa minden vizsgálatot el tudna végezni – még akár az újraélesztést is, ha éppen arra lenne szükség – úgy, hogy közben a baba az orvostudománytól is, és a természettől is megkap mindent, amire szüksége van. De erre ma még szinte soha nem így kerül sor.
Hagyjuk a maga ritmusában!
Remélhetőleg szépen, fokozatosan talán a kórházak is átveszik ezt a holisztikus bábaságban jól működő gyakorlatot, és engedik a szülésnek, születésnek ezt a folyamatát is a maga ritmusában megtörténni. Addig is arra biztatnám a kismamákat, hogy vessék fel kezelőorvosuknak a kérdést, és kérjék, hogy ha lehetőség van rá, hadd pihenjen rajtuk a kisbaba addig, amíg a köldökzsinór lüktetése leáll, és csak azután vágják el.
