Csajok Magazin

A túlsúly lelki okai

Miért is szaladgál (vánszorog) ennyi túlsúlyos ember a világ fejlettnek nevezett részein? Miért nem képes az ember csak annyit enni, amennyire igazán szüksége van? Jó a kérdés, és valahol tudjuk is a választ. Csak nem szívesen valljuk be.

Azért eszel – mondod -, mert ez az egyetlen örömforrás, ami nem más embertől függ. S mint ilyen – bármi gond örvénylik is körülötted -, az evés megvigasztal, ellazítja feszült idegeidet. Feszült idegszálak pedig elég szép számmal rezonálnak benned. Legalább az az esti nyugodt vacsora legyen meg! – ezért fohászkodsz napközben, és nem igazán érdekel, merre van a tükör a lakásban.

A túlsúly kérdése a népesség nagy részét érinti, szinte már kórosan, mániákusán, de valahogy mégsem sikerül komoly, fenntartható eredményt felmutatni. Felsorolni is nehéz lenne a létező fogyókúrafajtákat: szétválasztó, fehérjediéta, kalóriaszámláló, satöbbi, satöbbi. Az eredmények pedig sokszor valóban csodásak, azonban mulandóak. Mert kampányjelleggel igyekszel megszabadulni fölöslegeidtől, ami azt jelenti, hogy egy időre beleadsz apait-anyait, kínlódsz a korgó gyomroddal, mert inkább egyetlen falat sem, mint a kisebb adag… Gyúrod magad, izzadsz a konditeremben vagy a tornaedzésen, és miután egy-két hét elteltével nincs látványos eredmény, megelégeled a dolgot, és inkább az evést választod. Vagy pedig eléred a csodás súlyhatárt, de mivel oly keserves volt a küzdelem, nem sokáig látod értelmét, hogy a finom falatokat csak a családod számára készítsd.

Mi hiányzik az egészből? Azt mondod: a kitartás.
Nem a kitartással, hanem a döntéssel van a gond. Csak szeretnéd, hogy lefogyj, talán akarod is, ez nem kétség, de mégsem annyira, hogy döntésedet meg is cselekedd. Akarni akarsz, de sajnos a könyvek és újságok olvasása csak az illúziót tákolja össze benned. Ezzel nyugtatod magad, hogy valamit már tettél. Már tudod, mit kellene, ha elkezdenéd. Ez a feltételes mód mindig ott lebeg.

Nem vagyunk naivak: mindenki tudja, mennyivel kényelmesebb a nappali kanapéján elnyúlva nasit ropogtatni, mint a kertben izzadva kapálni, vagy az utcát kétszer végigszaladni. Ja, hát az is valami lenne, ha amputálnád magadról a négykerekű pótvégtagjaid, és – ahogy azt a természet adta – gyalog (két lábon) közlekednél. Erre nincs idő, tudjuk, valószínűleg az életre se szánsz többet, mint amennyit ezzel a tempóval kiszabsz magadnak.

Forrás: xn--dita-cpa.net

További cikkek hasonló témában

Hozzászólások

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top